Egy rendhagyó vasárnap világítótoronnyal
Múlt vasárnap nem úgy indult, ahogy szerettem volna. Már napok óta fájt a lábam, ami zsibbadásba ment át, és reggelre megijesztett a vörös folt a combomon. És tagadhatatlanul homokba dugtam a fejem. Nem..ez nem lehet..pont most?! Vasárnap reggel??! Biztos nem komoly, csak túlreagálom..
Családom nem így gondolta, férjem és a fiaim először finoman, majd határozottan követelték menjek már el orvoshoz.
Vaciláltam még egy órát mielőtt felhívtam az ügyeletet.
Amikor a kedves férfihang a telefon túlvégén végighallgatta a tüneteimet annyival zárta a beszélgetést: "Most be tud jönni ? Azonnal? Küldjek mentőt?" Ettől a kérdésről már megijedtem.
Amíg az ügyeletre mentem eszembe jutott, nemrég olvastam Dr Stephen Covey könyvében egy történetet a haditengerészeti kapitányról:
Napokig tartó ködben hajózva haditengerészeti kapitány egy közeledő fényt vett észre. Kapitány rádión jelzett, hogy térjen ki a csatahajó útjából.
Válaszként azt kapta, hogy térjen ki a csatahajó.
Erre idegesen csattant fel a kapitány, hogy azonnal térjen ki az útból, mert a haditengerészeti hajóval áll szemben!
Erre a válasz annyi volt: Itt pedig a világítótorony beszél..
A kapitány ezután szó nélkül kitért az útból.
Bevallom az ügyeletre érve már újra féltem. Nem a fájdalomtól, nem magától a betegségtől, hanem attól, hogy nincs önmagam felett kontrolom.
Nem irányítható számomra a test fájdalma, vagy cserélhető kevésbé kellemetlenebb fajtára, vagy akár kényelmi szempontból áttehető alkalmasabb időpontra.
Csak van.
Amíg vártam a vizsgálatok utáni diagnózisra, mint valami bírósági ítéletre, arra koncentráltam, hogy jelenben maradjak, és ne csússzak össze.
Ne sajnáljam már tovább magam, és okoljam a sorsot, az anyatermészetet, és az univerzumot.
Hogy ez sikerüljön ültem és néztem a hóesést. Éreztem, hogy zsibbad a karom, amiben a branül van, feszít a lábam egészen a csípőmig.
Hatalmas pelyhekben esett a hó. Gyönyörű látvány volt az előttem lévő üvegfalon keresztül. Néha megforgatta a szél a függőleges hófüggönyt, és spirált formázott belőlük. A beszélgetés hullámokban ért el, nem értettem miről beszélgetnek körülöttem, csak azt hallottam néha hangos, néha halk.
A tagadás, és harag hullámai után ez a " csak lenni " üzemmód kitisztította a fejem.
Elmosolyogtam magam, igen.. Itt az én világítótornyom, ami a trombózis.
A világítótorony pedig megmutatta, ki kell térnem. A csatahajó sem mindenható.
Csak még az volt bizonytalan, mi lesz velem, amikor az elkerülhetetlen kitérő manővert megcsinálom.. De elfogadtam, hogy ki kell térnem..
A kórházban töltött napok alatt volt időm átgondolni a lehetőségeimet, felállítani egy új célt ami alapján zárom a régi életemet.
Örök életre hálás leszek a PTE összes dolgozójának, hogy élek, hogy már jól vagyok, és segítettek abban, hogy ki tudjak térni a csatahajómmal egy új irányba.
Ezért alakult úgy, hogy az idei év első számú célja az az életmód váltás lesz számomra.
Kezdetnek az első hetekben több mozgás beiktatása, séta a családdal napi 1 óra. Ez szerintem mindenkinek nagy öröm lesz 
