Péntek reggel két éves Boti kisfiam ébredés után szabotálta a reggeli – öltözés- bölcsibe indulás rutint. Megfogta a kezem, és az íróasztalhoz vezetett. Beült a forgószékbe, és megmutatta a legújabb zsákmányát a légkondi távirányítót. „Boti, gyere reggelizni” kérleltem.
„Anya fíígyel” válaszolta mosolyogva. Fejemben pörögtek a gondolatok. Ezt kell még megcsinálni.. Azt kell még megcsinálni.. Boti látta, hogy nem figyelek. Homlokát ráncolta. . „ Annnya fíígyel”
Türelmetlenséget éreztem, hogy nem haladunk pedig már a bölcsibe kellene indulni. „Boti, gyere reggelizni, nincs erre most idő!” Láttam rajta, hogy esélytelen a helyzet. Tudtam, ha most akarata ellenére kiviszem a konyhába dac, sírás, és elrontott reggel lesz mindkettőnk ajándéka.
Kezébe vette a kapcsolót, és felállította. Komolyan rám nézett, megvárta amíg a kapkodás helyett csak rá figyelek.„ Annnya fíígyel” vezényszóval felborította a kapcsolót. Egy óriásit nevetett. Újra felállította a kapcsolót ismét megvárta amíg csak rá figyelek és újra felborította a kapcsolót, és hatalmasat kacagott. Ezt még ötször megcsinálta. Akkor értettem meg, hogy a jelenlétem hiányát érezte. Nem voltam eddig jelen miközben vele beszéltem, mert a gondolataim messze jártak. Megérezte, hogy nem hallgattam meg. Amikor végül megkapta a teljes figyelmet megfogta a kezem, és kikísért a konyhába reggelizni.
Minden évre megfogadok egy dolgot. és ez lesz az évem mottója és vezérfonala. Az idei vállalásom az, hogy a jelenlétemet erősítem. Azt vettem észre, hogy elkalandoznak a gondolataim, ahelyett, hogy a jelenben maradnának. A jelenlét nélkül viszont nem tudom megélni a velem történt pillanatot, helyette a múlton töprengek vagy a jövőn aggódok.
Akkor vagyok igazán jelen, ha a teljes figyelemmel a másik felé fordulok. Odafigyelek arra amit mond, gondol. Alice Hoffman gondolatával zárom a történetemet „Talán többet lehet megtudni a csendből, mint a beszédből. Vagy talán csak azok tanulnak meg figyelmesen hallgatni közöttünk, akik képesek csendben maradni?”
