Fiam kockája, avagy elég-e néha csak jónak lenni?
Idén télen történt, hogy a legnagyobb fiam az iskolából hazajövet állt az ajtóban, le sem vette a cipőjét, kabátját. Láttam rajta, hogy nagyon izgatott. Kezében szorongatta a kis kincsét.
„Anya nézd! Kockát varrtam! Nem lett még tökéletes, de ez az életem első kockája, amit készítettem, ez jóóó! Nekem adom!”
Megköszöntem, és kapott tőlem egy nagy ölelést.
Utána gondolkodtam el rajta, hogy a váratlan ajándékon túl, mi volt az, ami megmelengette a szívemet.
Aznap este újra átgondoltam. Akkor jöttem rá, hogy ha én készítettem volna a kockát, így felnőtt fejjel, már az átadás előtt lehet, hogy azon agyalok, mi van, ha nem lett „elég jó” ez a kocka?
És ezzel az öngánccsal valószínű egy felesleges terhet rakok az örömömre. Végül nem is biztos, hogy át adtam volna, hisz biztos nem ez a legjobban sikerült kocka, ennél lehetne jobbat is csinálni.
Nem szokványos, hogy önmagunkat dicsérjük, ha nem a legtökéletesebben sikerül valami, pláne nem elsőre. De hogy is lehetne valami igazán tökéletes?!
Nem biztos, hogy csak a tökéletes tehet boldoggá. Ha elfogadom, hogy kezdetben „csak jó” vagyok, és ebből akár még jobb is lehetek majd. Akkor ahhoz, hogy a nulláról „csak jó” szintet elérjem már fejlődnöm kellett.
És a fejlődés és a benne lévő munka megéri azt, hogy büszke legyek rá.
Ezt mutatta meg nekem a fiam, bátran mert büszke lenni a kockájára.
A kocka ma is ott van a könyves polcon, és arra emlékeztet, hogy van, amikor elég pusztán csak jónak lenni.
