Számomra az október a komfortzónámból való kilépéssel indult.
Hogy is jutottam el eddig?
Tavasztól kezdve a terveim között szerepelt, és azóta halogattam a videós bejelentkezést.
Jól ismerve önmagam tudtam, hogy a bekövetkezett - „Pató Pál úras - „Ej, ráérünk arra még!”” jelenség - háttérben nem a lustaság állt. Pedig milyen egyszerű lett volna arra ráfogni.
Valami sorskönyvi, beakadt lemez volt ez. Ami kellemetlen volt benne, hogy nyár végére tehetetlennek érzetem magam, nagy adag bűntudattal körítve. Ebben kezdtem el cirkulálni.
Egy mélyebbre sikeredett beszélgetés során önmagamat is megleptem, amikor kimondtam, hogy ebben elfáradtam. Beismertem mit érzek, megértettem mire van szükségem, és ráláttam miért állok egy helyben.
Mit éreztem?
Félelmet amiatt, hogy kudarcot vallok. Szokásom szerint a halogatással akartam elkerülni a bukás elvi lehetőségét is.
Ezzel a felismeréssel ki is löktem magam a komfortzónámból, amit már olyan gondosan kibéleltem önsajnálattal, és áldozat szereppel.
Mire is volt szükségem?
Arra, hogy legyen egy társ mellettem, és hogy elfogadjam a hibázás nem kudarc.
Hogyan valósult meg mindez?
Nórival újra gondoltuk a lehetséges videós forgatókönyveket. Együtt dolgozva már nem kizárólag egy egyenes vonalként képzeltük el az utat a célunk felé, hanem megengedtük a hibázást, és a játékos újratervezéseket is. Sok erőt merítettem a közös munkából.
Van neked is történeted a halogatásról?
Ha nem a lustaságra fogod rá, akkor mi dolgozik benned a háttérben?
