A kislány lecövekelt a hinták előtt. Apukája nem kezdett bele a szokásos „Gyere! Játszunk máshol, maaajd hamarosan KISZÁLL a kisfiú” monológba, hanem leguggolt a picihez, és a szemébe nézve megkérdezte tőle: „Szeretnél hintázni? „Pici lány bólintott. „Rendben, most a kisfiú hintázik, ha szeretnéd itt egy másik hinta. Ez már nagy gyerekeknek való. Megpróbáljuk?”
Újabb bólintás. Feltette a kislányt, és pici mindkét tenyerét rátette a láncra, puhán rászorította. „Figyelj, most arra koncentrálj, hogy fogd a láncot. Itt vagyok veled.” Kislány először imbolygott, majd kiegyenesedett és szorosan kapaszkodva élvezni kezdte a hintázást. Először csak az apukáját nézte, majd rám nézett és egy óriásit mosolygott. Büszke volt, mert megértette az apukája, hogy mit szeretett volna, és bizalmat kapott, amivel élni is tudott.
Milyen egyszerű is ez, gondoltam. Csak ennek a kettőnek kellene egyszerre teljesülni és boldogságot kapunk. Egyszerre csak megbillent és lehuppant a pici. Én felszisszentem, apuka elkapta a hintát, nehogy megüsse a kicsi fejét. Meglepetésemre a kislány nem kezdett el sírni, apukája pedig nem is kezdte el pátyolgatni, vagy kioktatni. Megvárta amíg felkel, össze mosolyogtak, megkérdezte, hogy visszaszáll-e. Kislány azt mondta „Igen!” ismét felrakta, és indulhatott a hintázás.
Hibázott a pici, és ezt hagyta az apukája, hogy természetes legyen, megadta a teret a javításra, a nélkül, hogy csorbult volna az önbizalom, vagy a lendület.
Jó volt látni, és megélni. Minden kis kalandornak sok ilyen pillantott kívánok!
