Az eddigi szinte súlytalan siklásod véget ért. A vitorlád összeesett. A vágyadra a hiedelmeid láncot kovácsoltak, aminek minden szeme egyre jobban húz lefelé. Attól fész a mélybe tart és odabilincsel. Pedig milyen jó volt a haladás. Átélni, hogy döntesz. Hogy megteszed, amit eddig nem tettél.
A mélyről kérdezlek, mi van most odalenn. Mi vesz most körül. Mik azok a súlyok, hiedelmek. Azt mondod félsz a kiszámíthatatlanságtól, mert nem tudod, hogy helyesen tudsz-e dönteni. Félsz attól, hogy ha rossz döntéseket hozol, ezzel elveszíted a frissen megélt függetlenségedet
A szavaiddal együtt az indulataid is átfolynak, és a kezdeti hadarásod lelassul, végre először rám nézel. Most már tudom, hogy a köd eltűnt, amiben eddig voltál, és mint két felnőtt beszélgetünk.
Arról az érzésedről beszélsz már, ha néha egy tiszta pillanatodban feljutsz levegőért körülvéve nem látsz biztos partot. Csak a nyílt vizet. A horizont végtelen lett a nyílt tengeren, és nem metszi part.
Most mentél le először oda, amit eddig mindig elkerültél. Ahonnan eddig a saját hiedelmeid űztek el. Megéld az igaz kihívásod, megtaláld a „Miérted”. Hogy a feszültséget erődbe átforgatva a vitorlád újra szélirányba fordulhasson.
