Furcsa kérdés, nem? Carol S. Dweck adta az ötletet, egy óvodai történettel. Kis óvodás bemegy az első nap az oviba. Anyukája kezét szorongatva meglát egy képet a falon. Felkiállt: „Ki csinálta ezeket a ronda képeket?”
Anyukája az első döbbenet után már mondja is az elvárt monológot: „Nem szabad így beszélni! Olyan szépek ezek a képek!”
Az óvónő válasza meglepő és gondolat indító volt számomra: „Itt az óvodában nem muszáj szép képet festened. Csúnya képet is festhetsz, ha éppen ahhoz van kedved.”
A kisfiú kérdése mögött meghallotta az igazi kérdést: „Elfogadsz-e majd engem, ha nem tudok megfelelni? Mi történik itt azokkal, akik kilógnak a sorból?”
Szerencsés vagyok, mert tanulhatok. Formálnak engem, és formálok én is. Ma együtt szürcsöltük a jegeskávét Házlinger Judit egyetemi csoporttársammal és gondolatébresztő igaz egyéniség coach barátommal. Nem várt fordulatként bedobtam a kérdést:
„Judit, szabad-e nálatok csúnyát festeni?”
Finoman vett egy mély levegőt, hátradőlt a székében, és tágra nyitotta a szemeit. „Csúnyát festeni?”
Innen megkértem, hogy meséljen arról, hogy mi számára az elfogadás.
Mint egy soksávos autópályán a párhuzamos forgalom, úgy rohantak meg a gondolatok Adrienn inspiráló kérdésére.
Mi az, hogy csúnya, mi az, hogy szép? Ízléssel ugyebár nem vitatkozunk. A sokszínűség híve vagyok, legyen színes a világ, ne fekete-fehér. Legyen benne sokféleség, „szép” vagy „csúnya” címkézés nélkül, elfogadva mindent annak, ami.
Eszembe jutott a mai kliensem, aki most éppen azt éli, hogy az élet minden fronton csúnyát fest neki, és képtelen meglátni a fényt a sötétség mellett. Vajon időszerű volt-e már a nézőpontváltás témáját felhozni nála és arra biztatni, hogy keresse a szépet a csúnyában, vagy még idő kell neki teljesen megélni a csúnyát? Vajon eléggé elfogadó voltam-e az aktuális állapotával?
Aztán eszembe jutott egy barátnőm is, aki irtózik a középszerűségtől, ő, ha csak csúnyácskát tudna festeni, bele sem kezd, mert csak a tökéletességgel elégszik meg.
Visszagondoltam korábbi klienseimre, akik olyan témával jöttek hozzám, amiből szintén a tökéletesség állandó reménytelen hajszolása világlott ki, ami persze folyamatos elégedetlenséget eredményezett.
Tényleg ilyen perfekcionista világban élünk, hogy elfogadhatatlan az elég jó? Hol kezdődik mindez? Igen, ott, Adrienn történeténél, az ovis kisfiúnál. Aki még mer csúnyát festeni. Mikor lesz belőle teljesítménykényszeres szorongó ember? És hogyan tudnánk azon a pályán tartani őt, hogy megmaradjon a természetes önbizalommal telt, bátran kísérletező szabad gyermeki kreatív énje?
Aztán bevillant még egy kép: szinte az összes kliensem, mikor megérkezik hozzám, egy nagy sóhajjal ül le. Többször megkérdeztem: Ha ez a sóhaj beszélni tudna, vajon mit mondana? A válaszok nagyon hasonlóak voltak, arról szóltak, hogy ez a megkönnyebbülés sóhaja, hogy végre lazíthat egy kicsit, mert nálam nem kell megfelelnie semmilyen elvárásnak, az lehet, aki ő erőfeszítés nélkül tud lenni természetes valójában, nem kell megjátszania magát, nem kell takargatnia a gyengeségeit, kimondhat olyasmit, amit egyébként nem, lehet saját magához igazán őszinte. Vagyis szabad neki csúnyát is festeni, és az rendben van.
Azt gondolom, hogy coaching ülésen vagy bárhol máshol, rendkívül fontos, hogy legyen az életünkben egy olyan sziget, ahol megpihenhetünk, lerakhatjuk az elvárások, megfelelések, maszkok, szerepek hátizsákját, kiengedhetjük magunkból a szabad gyermeket és bátran festhetünk csúnyát!
Köszönöm, Adrienn, hogy a fura kérdéseddel fókuszba tetted nálam ezt a témát!
