Pár hete sóvárgás kezdődött pici fiam lelkében. Mindennél jobban vágyik arra, hogy járjon.
Még nem képes rá, de a mozgás szabadsága hajtja előre a vágyát.
Fürkészve les, mozdulatokat próbál, elesik, sírva vigaszt kér, és amikor feltankolta magát szeretettel újra próbálja.
Most épp vigyorogva mutatja be, hogyan tud egyensúlyozva megállni a tőlem elcsent tollal a kezében.
Tiszta optimizmust látok benne.
Biztos a döntésében, hogy a rengeteg energia amit szorgalmasan belead sikerre viszi.
Nyíltan kéri a segítséget, ha nem találja az egyensúlyát, és el is meri engedni a biztos kezet ha nincs rá szüksége.
Mikor éreztél ilyen optimizmust?
Milyennek láttad ekkor magad?
Mit gondolsz, elérkezett az ideje, hogy egy lépéssel tovább lépj?
fotó: Pixabay
