Blog

Zaklatott vagy, látom rajtad ahogyan nyugtalanul helyezkedsz a széken. Most a megriadt szíved beszél, és az ész csak csendben figyel. Hadarva öntöd ki, ami nyomaszt: „Miért is vállaltam ezt az ostobaságot? Úgy érzem semmire sem lehetek büszke, amit eddig elértem! Felesleges, amit ebbe az egész vállalkozásba belefektettem. Hová vezet mindez?! Már senki sem hisz bennem... Én sem..”

A párom már ezerszer szembesített vele, ám akkor értettem meg amikor a tranzakcióanalízist (TA)* oktató tanárom is megvilágította számomra, van egy jól bejáratott játszmám. Ha pár évvel ezelőtt írtam volna le ezt a posztot azzal folytattam volna, hogy „igen, de…” És következett volna a DE után a kifogás. A felszínen igazat adtam, de a DE után új fejezet következett a játszmában, és azzal zárok, hogy miért is nem értek vele egyet. Ha erre egy újabb lehetőséget mondott volna például a párom, akkor bőszen bólogattam volna, hogy persze, persze, de jó ötlet! És a végén annak is a jól bevált „igen, de” állt. Ez addig folytatódott, amíg nekem és neki is kirajzolódik, ez a helyzet menthetetlen. Nincs megoldás, pedig mindent megpróbáltunk. Nyomasztó tehetetlenség érzésével tetézve. Pedig milyen szépen indult a dolog, van egy probléma, ott a segítség…És bebizonyosodott, hogy minden hiába… Ameddig nem tudatosult bennem az én forgatókönyvem ahelyett, hogy megoldással a zsebemben boldog egyetértésben lezárhattuk volna a párommal a beszéltetést, egy gyomorgörcs lett a vége. Újra és újra.. A jó hír önmagam számára, TA-tanulva eljutottam addig az évek alatt, hogy észreveszem, ha ebbe a játszmámba sodródok, már figyelmeztetem magam arra, lépjek ki belőle. Ilyenkor üdítő újdonságként ér, hogy a tudatom alatt előre várt vereség helyett egy nyertes ügy lett a vége. Függöny fel, Kezdődjön a színdarab!

Nemrég történt velem, ledöntött a lábamról a betegség. Hároméves aprótalpú az örökmozgó kisfiam is velem maradt itthon. Együtt építettük fel Sodor szigetét Thomas-os terepasztalán naponta minimum tizenkétszer 😊. Az építkezések között Thomas összes kalandját végig néztük. Szíven ütött a kövér ellenőr oly sokszor elhangzó mondata: „Hasznos mozdony vagy!”. Hogy miért ment ez mélyre? Mert mi van akkor ha nem vagyok „Hasznos mozdony”? Nyúzottan, kócosan, kedvenc melegítőmben, papírzsepis zacskót húzva magam mögött? Neem egyáltalán nem éreztem magam hasznos mozdonynak. Érlelődött bennem, hogy ez így nem lesz jó. Valamit tennem KELL. Takarítani! Persze, hisz poros a polc. Meg szanálni is a gyerek ruhákat, ha már itthon vagyok! Sőt süssünk is! Különben, hogy a fenébe is legyek hasznos mozdony?!

Egymás mellett ülünk a kikötő parton. Lábunkat lógatjuk a víz felé. Mosolyogva fordítom el a fejem amikor a sziklás partnak csapódó hullámról sós vízpermetet szitál az arcomba. Az új hajódról beszélgetünk, ami egyelőre csak az álmaidban él, és a gondolata kirobbanhatatlanul befészkelte magát a kobakodba. Tavaly ősszel találkoztunk utoljára, akkor a célodról beszélgettünk. Arról a vágyadról, hogy meg akarod ismerni a folyó túlpartját. Azóta minden nap átevezel és már napi rutinná vált. Ezek az utak alatt új célodra találtál.

Voltál már olyan helyzetben, hogy mintha egy színházi darabban játszanál, és időről időre ugyanazzal a szereposztással eljátszod az előre megírt darabot? Erről szól a mai történet, két kollégáról Éviről és Károlyról akik akaratukon kívül egy játszmába sodródtak.